A Falkland Szigetek legendája
A Falkland-szigetek hovatartozása régóta vita tárgyát képezte Argentína és Nagy-Britannia között. A terület Nagy-Britannia fennhatósága alá tartozott, de a dél-amerikai ország is magának követelte. A tárgyalások a hovatartozásról 1965-ben kudarcba fulladtak.
Argentínában eközben gazdasági és politikai válság alakult ki. Puccsal katonai junta ragadta magához a hatalmat. Mivel a válságból õk sem tudták kivezetni az országot, ezért a lakosság figyelmét szerették volna elterelni egy katonai akcióval. A közvéleményt akarták megnyerni, amikor nacionalista érzelmekre játszva intervenciót indítottak a régóta visszakövetelt, általuk Malvin-szigeteknek hívott területért.
Gyors gyõzelmet vártak, ami után a nemzetközi közvélemény, valamint Nagy-Britannia a kész tényeket látva tudomásul veszi a kialakult helyzetet.
Az ország diktátora, Leopoldo Fortunato Galtieri vezérezredes 1982. április 2-án parancsot adott a támadásra. A gyors siker valóban bekövetkezett, mivel a sziget védelmét ellátó katonai erõ nem volt számottevõ, és a megszállók többszörös túlerõben voltak.
Terveikben figyelembe vették, hogy a brit katonai erõk jelentõs leszervezéseken mentek keresztül. Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy a Royal Navy nem rendelkezett valódi repülõgép-hordozó hajókkal. Ráadásul a Falkland-szigetek több mint 10 000 kilométerre van Nagy-Britanniától. Egy visszafoglalásra irányuló hadmûvelet tehát nagy erõfeszítést igényelt volna, hosszú utánpótlási-szállítási útvonallal. Azonban valamivel nem számoltak. Ez pedig az akkori brit miniszterelnök, Margaret Thatcher személye. A vaslady nem tûrte, hogy vele és országával bárki is megalázó módon viselkedjen. A lakosság többségének támogatásával mozgósította a még mindig ütõképes haderõt, és eldöntötték, mindenképpen helyreállítják a fennhatóságukat a kietlen és rideg idõjárású földterületen. Az argentinok a híradásokból és a hírszerzési jelentésekbõl értesültek a brit inváziós erõk megindulásáról. Ezért a védelmi egységeket megerõsítették, és több alakulatot is átvezényeltek a kontinensrõl.
Amint az argentinok megtudták, hogy a brit erõk elhagyták az Ascension szigetet, és Falkland felé hajóznak, parancsot adtak többek között a 12. Lövész Ezrednek az áttelepülésre. Április 24-én és a következõ napon a mintegy 800 katona polgári repülõgépekkel érkezett meg a szigetekre. Az állomány motivációja, harci szelleme kiváló volt, mindannyian hazafias kötelességüknek érezték, hogy az argentinnak tartott területet megvédjék. Az elsõ éjszakán a fõváros közelében éjszakáztak, majd a Kent-hegytõl 20 kilométere települtek át. Helikopterszállítású tartalék alakulatnak lettek kijelölve. Április 29-én a 12-eseket Goose Green mellé vezényelték. Goose Green (spanyolul Ganso Verde) egy 1800 méter széles és 8 kilométer hosszú földnyelv, amely összeköti a Kelet-Falklandet Lafoniával, a sziget déli részével. A földnyelv felénél egy alacsonyabb hegyvonulat, a Darwin-hegy húzódott. A földnyelven kialakítottak egy tábori repülõteret is, így a földrajzi helyzetén kívül ez is stratégiai fontosságúvá tette a területet. Goose Greeennél a 12-esek csatlakoztak a 25. Különleges Ezred C századához. Ez az alegység speciális kiképzésben részesült, harcértéke magasabb volt az átlagosnál. A kiképzésüket ejtõernyõs- és különleges erõktõl érkezett katonák végezték el.
Ezenkívül egy lövészszakaszt is hozzájuk vezényeltek a 8. Ezred állományából. Az õ feladatuk volt a repülõtéren települt 12 darab FMA IA-58 Pucara típusú csatarepülõgép védelme. Ez utóbbiak kiszolgálását 202 katona látta el a légierõ állományából. Ezekbõl a katonai alakulatokból hozták létre Goose Green védelmére a Mercedes Harccsoportot. Az alkalmi alakulat a nevét a 12-esek állandó bázisárnak helyet adó városról kapta. Piaggi alezredes, a harccsoport parancsnoka jól képzett vezetõ volt. A 12. Ezred A Századát védõállások kialakítására utasította a Darwin-hegyen, Darwin város és a Darwin-öböl között. A C Század pedig Ramsgroundnál, 3 kilométernyire Goose Greentõl délre rendezkedett be védelemre. A 25. Ezred C századának 125 katonája pedig tartalékként várakozott a Darwin iskola mellett. Itt aknákat és egyéb robbanócsapdákat telepítettek, ami késõbb egy gurka harcos életét követelte. A dél-atlanti térségben április volt a téli idõjárás kezdete. Nappal a hõmérséklet 5-15 Celsius-fok volt, de a viharos erejû szél a hõérzetet nagyon lecsökkentette. Éjjel viszont gyakran süllyedt fagypont alá a hõmérséklet. Az esõzések is sokszor megkeserítették a katonák életét. A szél erõségére jellemzõ egyébként, hogy a késõbbi harcok idején azt a nagyobb lõtávolságokon a célzásnál figyelembe kellett venni.
Az argentinok jól felkészültek a zord idõjárási körülmények közt megvívandó harcokra. Izraeli gyártmányú kabátjuk jó védelmet nyújtott a hideg és az esõ ellen. Gyapjú alsóruházattal, pulóverekkel, sálakkal, egyujjas kesztyûkkel és arcvédõkkel is el voltak látva. Minden ruhadarabra szükségük volt, különösen oda kellett figyelniük a nem fedett testrészekre, hiszen a nagy erejû szél miatt a pozitív hõmérséklet ellenére is fennálltak a fagysérülés veszélyei.
A brit katonák ruházata ellenben nem volt megfelelõ a körülményekhez. Utólag a legtöbb bírálat a bakancsukat érte. Hamar elázott, emiatt átfagyott a lábuk. Ezért sokan szenvedtek el kisebb-nagyobb sérüléseket, ami pedig kihatott a harcértékükre. Ehhez hozzáadódott az, hogy britek a Falklanden nagy távolságokat tettek meg gyalog, nehéz hátizsákokkal, felszereléssel, így a lábbeli minõsége igen fontos tényezõ volt. Sok katona, szerencséjére, amikor a hadseregben nem rendszeresített bakancsot vagy egyéb ruházati darabot vásárolt még odahaza, és azzal indult a bevetésre.
Meg kell említeni, hogy a két fél szinte azonos kézifegyverekkel harcolt. Az argentinok a belga 7,62 mm-es FN FAL gépkarabélyokkal voltak felszerelve. A britek ennek a fegyvernek saját félautomata változatával, az L1A1-gyel rendelkeztek. Az ejtõernyõsök ezenkívül közelharcban néhány L2A3 Sterling géppisztolyt is használtak.
Május 1-jén hajnalban a Royal Navy három Sea Harrier repülõgépe bombázó bevetést hajtott végre Goose Green repülõtere ellen. A harccsoport csapatlégvédelmére rendelkezésre álltak a 601. Légvédelmi Tüzér Csoport 35 mm-es gépágyúi, de csak késve tudtak reagálni a repülõgépek megjelenésére. A Skyguard tûzvezetõ lokátorok ugyanis nem érzékelték idõben a földközeli magasságon berepülõ gépeket. Egy bomba eltalálta az egyik Pucara repülõgépet, megsemmisítve azt. Az emberveszteség 1 pilóta és 7 repülõgép-szerelõ volt.
Május 4-én ismét három ilyen gép intézett támadást az argentin állások ellen. Azonban a Skyguard lokátor már 12 kilométere a partoktól felderítette a közeledõ célokat, a légvédelmi üteg felkészülve várta a bombahordozó gépeket. 13.45-kor az XZ450 oldalszámú Sea Harrier találatot kapott. A repülõgép lezuhant, Nicholas Taylor hadnagy életét vesztette.
Május 21-én a brit tengerészgyalogosok és a 2. Ejtõernyõs Zászlóalj (2 Para) partra szálltak a szigeten, és megindult a visszafoglalást célzó hadmûvelet. Ekkor szenvedték el elsõ veszteségüket, két brit helikoptert lelõttek az argentinok. Az ejtõernyõsök Goose Green irányában haladtak. A Sussex-hegytõl 15 kilométert meneteltek, ezután a Camilla-öbölnél várakoztak.
A sziget katonai erõinek parancsnoka, Omar Parada vezérõrnagy a Goose Green elleni brit támadást a tenger felõl várta. A partraszálló mûveletet megakadályozandó a Mercedes Harccsoport már lerakott taposóaknáit és egyéb mûszaki védelmi eszközeit áttelepítette a partok közelébe.
Miután a brit tengerészgyalogosok partra szálltak San Carlos-öbölnél, Parada vezérõrnagy utasítást adott, hogy a Darwin-hegyen lefektetett mûszaki zárat telepítsék át északabbra.
A gyalogsági taposóaknák és a 250 fontos repülõbombákból kialakított robbanóeszközök komoly védelmi lehetõséget jelentettek. Késõbb az áttelepítést nagyon megbánták, a zár nem megfelelõ irányból védte a támadás ellen Goose Greent.
Egy argentin századot és egy felderítõszakaszt is átvezényeltek a Darwin-hegytõl másfél kilométerrel északabbra. Tüzérségi támogatásukra az A Század aknavetõs szakaszát jelölték ki. Maga az A Század is északabbra ásta be magát, a Burntside-hegyen. Ekkor léptek elõször harcérintkezésbe az ellenséggel. Három járõrözõ britre rálõttek géppuskával, de az eredményrõl nem volt tudomásuk. Ekkor már a 2 Para 500 ejtõernyõse készült megtámadni az argentin állásokat. Fõ céljuk a repülõtér elfoglalása volt, ugyanis az kitûnõ lehetõséget kínált az argentinoknak, hogy Stanleybõl helikopterrel katonákat szállítsanak át, ezáltal ellentámadást kezdjenek.
Május 27-én a RAF Harrier gépei támadták meg Darwin-hegyen lévõ argentin állásokat. A légi csapást közvetlenül az ejtõernyõsök C Százada kérte. A csapatlégvédelem ismét hatásos volt. Az XZ988 oldalszámú gép lezuhant, a pilótának viszont sikerült katapultálnia. A pilóta három napig bujkált, mire sikerült kimenteni.
A szárazföldi hadmûveletek elsõ ütközete elõtt Goose Greent összesen 684 argentin katona védte. A tüzérségi támogatásukat a 14. Légiszállítású Tüzérségi Csoport egy ütegének a fele látta el. A három 105 mm-es tarack a repülõtérnél volt telepítve. A légvédelmet a már említett alakulaton kívül a légierõ 20 mm-es Rheinmetall gépágyúi is segítették. A brit jelentésekkel ellentétben viszont a Pucara gépeket ekkor már áttelepítették Stanley repülõterére. A csata május 28-án a korai órákban kezdõdött el. A hatása katasztrofális volt a 12. Ezred számára. A britek még sötétben, az esõs idõ ellenére indultak támadásra. A kézifegyvereikkel és kézigránátokkal rohamozták meg az argentinokat. A tábori tüzérségük és a hajóágyúk tüze, valamint saját aknavetõik is támogatták õket közvetlenül.
A briteknek igazán nem volt megfelelõ hírszerzési információjuk a védõk számáról. A SAS néhány katonája ugyan végzett felderítést a támadás elõtt a térségben, de nem szolgáltak igazán pontos adatokkal. Ráadásul a felderítésük után több átcsoportosítást is végrehajtottak. Az elsõ lépésben a Burntside-hegyen lévõ elõretolt argentin szakasz védelmi állásait támadta meg a 2 Para B százada. A védõk gyorsan rájöttek, hogy túlélésüket csak a gyors visszavonulás teszi lehetõvé. A Darwin Parkon keresztül dél fel a Coronation-hegygerincen keresztül menekültek. A visszavonulást két közlegény fedezte, akik életüket áldozták a többiek biztonságáért.
A második fázisban az A Századnak el kellett foglalnia a Coronation-hegyet, amelyrõl rálátás nyílik Darwin városára. Az elõrenyomuló ejtõernyõsöket a HMS Arrow fregatt 4,5 hüvelykes hajóágyúja támogatta a partoktól néhány kilométerre. Szintén a brit hadihajóról szállítottak helikopterekkel három 105 mm-es tarackot a szigetre. Ezek a Királyi Tengerészgyalogos Commando Tüzérezredének 8. Ütegéhez tartoztak, és a Camilla-öbölnél létesített tüzérségi támogató körletben települtek. A tarackok és a hajóágyú tüzét tüzérségi megfigyelõk irányították.
A Goose Greentõl északra felvonuló D század Darwin felé haladt, de õket hamarosan megállította az Coronation-hegyen beásott argentinok tüze. Három ejtõernyõs vesztette életét. A század támadásra indult a hegy elfoglalására. Az argentinok hat órán keresztül állták a rohamot, míg visszavonulásra kényszerültek. A harcok során 12 embert vesztettek. A helyzet stabilizálására Piaggi alezredes a 25. Ezred C századából egy szakaszt Goose Greenbõl a Coronation-hegytõl délre vezényelt át. Reggel 7 órakor elérték a Darwin-hegyet, és ugyanekkor katonák tûntek fel a Darwin-öböl partján. Azonban az argentinok nem tudták megállapítani, hogy a visszavonuló 12-esek katonái közelednek-e, vagy ellenséges harcosok. A bizonytalanságot a támadók lövései oszlatták el. Ezzel megkezdõdött a harc a Darwin-hegyért.
Ahogy kivilágosodott, a britek elvesztették a meglepetésbõl származó elõnyt és a sötétben való rejtett megközelítés lehetõségét. Szinte teljesen nyílt terepen mozogtak, mindössze apró cserjék és mélyedések nyújtottak számukra fedezéket.
A védõknek ez viszont módot adott a visszavágásra. A földhöz szögezték az ejtõernyõsöket, megállítva a támadást. A brit aknavetõsök a lehetõ leggyorsabban lõtték ki a gránátokat, hogy így segítsék a szorult helyzetbe került társaikat. Azok próbáltak a támadáshoz szükséges alakzatot felvenni, de be kellett várniuk, míg megérkeznek a géppuskásaik, ugyanis azok még valahol mögöttük voltak.
Az A Század 3. Szakasza is beszállt a küzdelembe. Õk a Darwin-öböl partjáról géppuskákkal lõtték a védõket. Az argentinok századparancsnoka, Estevez hadnagy végigjárta szinte az összes lövészkatona állását, hogy személyesen bátorítsa õket. Eközben kétszer is megsebesült, alkarján és a lábán. Végül egy brit mesterlövész végzett vele. Egy tizedes átvette a tiszttõl a rádiót, de hamarosan õ is végzetes találatot kapott.
Az argentinok elkeseredett védekezése meghozta az eredményt. Az A Század 09.30-kor kénytelen volt visszavonulni.
Jones alezredes, az ejtõernyõsök parancsnoka a század egy részét arra utasította, hogy balról megkerüljék a védõket. Ezzel egy idõben az õ vezetésével frontális rohamra indultak az argentinok ellen.
A támadás közben az alezredes és két katona hõsi halált halt, de az ejtõernyõsök elértek néhány lövészárkot, és kemény közelharc árán elfoglalták azokat. A zászlóaljparancsnok halála után helyettese, Keeble õrnagy vette át a vezetést.
A kézifegyverek és a tüzérség támogatásával a védõk számos brit rohamot vertek vissza. De azok nem álltak le, újra és újra próbálkoztak. Végül a beérkezett géppuskák fedezetével a briteknek sikerült kiûzni a védõket az állásaikból, és elfoglalni a céljukat.
A Sas Harccsoport 44 katonáját helikopterrel átszállították Goose Greenbe, hogy megerõsítsék a védelmet. Alig 20 percet vett igénybe, hogy az iskola környékén felvegyék a megfelelõ állásokat. A Darwin-hegyrõl érkezõ támadást kellett volna megállítaniuk. Azonban a hegyen kellett volna megerõsíteni a védõket, és akkor a briteket visszaszorítva a csata másképpen alakult volna. A helikopterekkel utánpótlást is szállítottak a védõk számára.
Délután egy óráig a britek nem voltak képesek a Darwin-hegyre feljutni, és elfoglalni.
A britek újból rohamra indulta a Darwin-hegyen beásott védõk ellen, az aknavetõik több mint 1000 gránátot lõttek ki az argentin állásokra. A roham és a heves tûztámogatás végre meghozta a kívánt eredményt, az ejtõernyõsök feljutottak a hegyre. Az argentinok közül 18-an haltak meg, és 30-an megsebesültek. A britek vesztesége 12 halott és 30 sebesült volt. Sok sérülést okozott a durva terepviszonyokon való harcszerû mozgás és a kerítéseken való áthatolás is.
A britek tovább nyomultak elõre. A D Század a repülõtér ellen vonult a Boca-hegyrõl. A C Század a Darwin Iskola épülete felé vette az irányt. A B Század pedig a Goose Greentõl délre fekvõ területeket kívánta elfoglalni.
14.35-kor a Goose Green körüli létesítmények elleni támadás megindult. A repülõteret az argentin légierõ katonái próbálták megvédeni, de a brit aknavetõk tüze visszavonulásra kényszeríttette õket.
A C Század megkezdte a leereszkedést a Darwin-hegyen, a 35 mm-es légvédelmi gépágyúk tûz alá vették õket, és megöltek egy katonát, 11-et megsebesítettek.
Piaggi alezredes feltételezte, hogy a britek a repülõtér elfoglalásánál a 20 mm-es gépágyúk semlegesítését tartják majd a legfontosabbnak, ezért megerõsítették azok védelmét. A 25. Ezred C századának 2. Szakaszát vezényelték az üteg védelmére.
A parancsnokuk különleges kiképzést kapott, de tudta, hogy 37 emberével szinte lehetetlen feladatot bíztak rá. Ennek ellenére elhatározta, hogy a lehetõ legtovább fogja tartani a kijelölt védelmi állásokat. A Goose Green repülõtér fölötti magaslatra települtek, és várták a briteket.
A lövészárkokból az argentinok szórványosan, cél nélkül a levegõbe lövöldöztek. Ezzel azt szerették volna elhitetni a támadókkal, hogy szervezetlenek, és nem eléggé kiképzettek. Ki akarták provokálni, hogy a britek egyetlen nagy rohammal, minden emberüket bevetve támadjanak. Ez módot adott volna nekik, hogy gránátokkal és a kézifegyvereikkel megtizedeljék õket. Egy rajnyi embert a fõ védelmi vonal mögött helyezett tartalékba.
A támadó D század 12. Szakaszának ejtõernyõsei mit sem sejtve közelítettek a védõk állásai felé. Váratlanul tûz alá vették õket, mire az ejtõernyõsök fedezéket próbáltak keresni, és viszonozták a tüzet. A meglepetésszerû ellenséges tûzben többen megsebesültek. A tüzelés olyan gyorsan fejezõdött be, mint ahogy kezdõdött.
Ekkor történt meg egy sokat vitatott eset. Az ejtõernyõsszakasz parancsnoka, Barry alhadnagy fehér zászlóval az argentinok állásához ment, és megadásra szólította fel õket. Határozott nem volt a válasz, és elzavarták a tisztet. Visszafelé, tartva éppen egy szögesdrót akadályon mászott át, amikor – állítják az argentinok – egy brit géppuska a Darwin-hegyrõl tüzelni kezdett a védõkre, megölve egy tizedest. Erre válaszul a védõk lelõtték tisztet.
Egy brit közlegény beszámolója szerint viszont a fehér zászlóval haladó tisztet minden ok nélkül lõtték le az argentinok, ráadásul úgy, hogy elõször csak megsebesült, ezután egy katona elõrement, és közelrõl végzett vele.
Ezután még jobban eldurvultak a harcok. A csapdába esett brit szakaszból három katona meghalt. A szakaszparancsnok halála után egy rajparancsnok és helyettese is súlyosan megsérült. A legtapasztaltabb közlegény vette át az irányítást, és rádión erõsítést kért.
Két argentin katona elõrekúszott a britek felé, és gránátokkal támadást intéztek, de mindkettõt gyorsan lelõtték.
A védõk pillanatnyilag helyzeti elõnyben voltak, de tudták, hogy nem sikerült tõrbe csalni az egész ejtõernyõsszázadot, és a túlerõt nem képesek feltartóztatni. Ráadásul a rádiójuk elromlott, így nem tudtak tüzérségi támogatást kérni a Goose Green repülõtéren települt 120 mm-es aknavetõket kezelõ bajtársaiktól. A szakasz parancsnoka a visszavonulás mellett döntött. A sebesültjeiket magukkal vitték, de ezt egy közlegény géppuskatüzének fedezete tette lehetõvé. A társai meneküléséért õ az életével fizetett, három lövés is eltalálta. A szakasz 7 embert vesztett, 13 megsebesült. Figyelembe kell venni, hogy a 13 sebesültet a 17 sértetlen katonának kellett magával vinnie! A kétségbeejtõ helyzetükben ez igazán bajtársias cselekedet volt. Mindössze egy sebesültet hagytak hátra. A tizedes egy éjszakát az angol halottak között töltött. Õt csak késõbb, az angol sebesültek evakuálása után szállították el.
A csata során két argentin MB-339A csatarepülõgép Stanley repülõterérõl felszállva megtámadta a D. Századot. Az egyik gépet 16.46-kor Blowpipe kézi légvédelmi rakétával lelõtték, a pilóta életét vesztette. Röviddel ezután, 17.00 kor két Pucara is feltûnt az égen. Az egyiket a britek kézifegyvereikkel lelõtték, a pilótának sikerült katapultálni, és fogságba esett.
Számolni kellett azzal is, hogy a britek már egyértelmûen kivívták a légi fölényt, és a védõk ellen nagyon intenzív légicsapásokat fognak végrehajtani. A britek kaptak még egy századnyi erõsítést a 42. Commando egységtõl, de bevetésükre már nem került sor.
Piaggi parancsot kapott Parada dandártábornoktól, hogy tartson ki, ameddig lehetséges. Az alezredes azonban ekkor úgy döntött, hogy katonái élete fontosabb, mint elöljárói és saját katonai dicsõsége. A megadásról tárgyalások kezdõdtek. A Goose Green-i csata befejezõdött. Több mint 1000 argentin került hadifogságba. Nem kétséges, hogy a britek mindenképpen gyõztek volna, de ezért mindkét oldalon nagy veszteségekkel kellett volna számolni, ha a harcok tovább folytatódnak.
Az utólagos értékelések szerint az alezredes jól vezette a rábízott egységeket, és megõrizte hidegvérét, amikor többször is elveszítette a kapcsolatot egyes alegységekkel. Kihasznált minden rendelkezésére álló erõforrást, és amikor lehetséges volt, a meggyengült állásokat megerõsítette. Ennek ellenére a háború után hazájában felelõsségre vonták, és eltávolították a hadseregbõl.
Az argentin katonák jól harcoltak, méltó ellenfélnek bizonyultak a jól kiképzett britekkel szemben, annak ellenére, hogy a sorállományúak voltak, és kevés tapasztalattal rendelkeztek. A brit ejtõernyõsök viszont hivatásos katonák voltak. A kiképzettségük és harci moráljuk nagy szerepet játszott a sikerben. A védõk késõbb elmondták, hogy az ejtõernyõsök roham közbeni csatakiáltásai megfélemlítették õket. Mindkét fél keményen helytállt a vé