A katonai közelharc
A katonai közelharc napjainkban nem kapja meg az õt megilletõ helyet a katonai kiképzésben sem a fizikai felkészítés, sem pedig az igen összetett motivációs szerepe szempontjából.
Szerepének, jelentõségének alulértékelése többnyire a haditechnika mindenhatóságának hangsúlyozásából, az emberi tényezõ háttérbe tételébõl, vagy éppen a regionális konfliktusok ez irányú tapasztalatainak felületes értékelésébõl fakadnak.
Amennyiben csak a tûzfegyverek oldaláról vizsgáljuk a kérdést, úgy tûnhet, hogy a fizikai felkészítés szerepe csökken, de akkor lemondunk arról a kemény harci szellemet erõsítõ lelki felkészítésrõl, amely a küzdelembe vetett hitet befolyásolja, ez pedig a gyõzelem kivívására negatívan hat. A haditechnika fejlõdése, a harceljárások változásai egyre magasabb fokú fizikai és mentális képességekkel rendelkezõ katonákat, alegységeket igényelnek. Ennek a területnek a jelentõségét nem az öncélúan végzett harcmûvészeti elemek automatikus begyakoroltatásában látom, hanem ezen túlmutató célok késztetnek arra, hogy foglalkozzunk a témával. A katonai testnevelés kiképzés rendszerének alaprendeltetése, hogy jó kondícióban lévõ, pszichikailag megfelelõ, a kor kihívásainak eleget tenni tudó mozgásmûveltségû, a harc eredményes megvívására alkalmas katonákat képezzünk ki.
Az elõbb megfogalmazottak kitûnõ eszköze a kézitusa kiképzés, mert e tevékenység elsajátítása révén a katona olyan tapasztalatokra tesz szert, amelyek számára hasznosak, mert saját testi épségének a megóvását célozzák, harci körülmények között a túlélés esélyeit növelik. Természetesen magába foglalja azokat a morális, akarati tulajdonságok fejlesztését is, amelyek nélkülözhetetlenek a katonai felkészítés során és ez által a fegyveres küzdelem megvívásakor.
A kézitusa fogalmán a közelharc olyan speciális fajtáját értem, amelynek során változó közegben, gyakran szélsõséges körülmények közötti test-test elleni pusztakezes vagy hideg fegyverrel végrehajtott küzdelem folyik, aminek célja az ellenség legyõzése és a túlélés.
A félreértések elkerülése végett jegyzem meg, hogy sokan nem a jelentés tartalomnak megfelelõen használják a közelharc és kézitusa fogalmakat. Minden kézitusa közelharc, de nem minden közelharc kézitusa, ezért elkülönítem egymástól a kézi lõ és távolbaható fegyverek alkalmazásán alapuló közelharc, valamint a pusztakezes és eszközös(hideg fegyverek) önvédelmi , harcmûvészeti technikáira épülõ katonai kézitusa fogalmát.
Jogos a kérdés, mit gyakoroljanak a katonák?
A küzdõsportokban jártas kézitusa kiképzõk véleménye szerint az lenne a kívánalom, hogy a katona, akinek a feladatához emelt szintû kézitusa-kiképzés szükséges rendelkezzen legalább középszintû küzdõsport, vagy harcmûvészeti ismerettel (legalább 2-3 év rendszeres edzés), amelyet már csak az elvégzendõ célfeladathoz igazítva csiszolni, kiegészíteni kell, esetleg egy intenzív, rövid idejû kiképzéssel.
Egy másik vonal (leginkább a speciális egységek kiképzõi) képviselõi azt vallják, hogy jobb azokkal az átlagon felüli fizikai, pszichikai kondíciókkal rendelkezõ még valamely küzdõsport, vagy harcmûvészeti ág által "meg nem fertõzött" egyén kiképzése, mert õk nem szabályok, konvenciók szerint látják el a feladatukat. A szakemberek szerint 6 hónap alatt olyan szintre felkészíthetõ a katona, hogy bárhol bevethetõ, közelharc-kézitusára alkalmas.
A mai modern katonai közelharc- és kézitusa-kiképzésben a gyakorlás stílustól függetlenül feladatcentrikusan zajlik. Gyors, hatékony technikákat kell gyakorolni és sohasem vállalva kétes kimenetelû összecsapásokat. A profi harcosokat nagy tûzerõ, és tömeg felvonultatása jellemzi, (egy az egyben nincs küzdelem) amennyiben mégis elszigetelten kell felvenni a harcot, akkor a következõ jól bevált nemzetközi gyakorlat követendõ: "gyorsan, halkan ártalmatlanná tenni az ellenséget, meggyõzõdni az eredményrõl és villámgyorsan eltûnni"
Szerencsém volt egy nemzetközi tapasztalattal bíró exkommandóssal interjút készíteni a közelmúltban, aki többek között a GSG 9 valamint egy késõbb felállított osztrák elit egység tagjaként, majd tisztjeként tevékenykedett. Titoktartási kötelezettégét meg nem szegve a közelharc- és kézitusa-kiképzés terén a következõket foglalta össze: valamennyi kiképzõ bázison távol-keleti mesterek (javarészt koreaiak) oktatták a kézitusát sokszor kegyetlen módszerekkel a fizikai, pszichikai tûréshatárig fájdalmat okozva. Nem volt stílusfüggõ az oktatásuk, de az alap küzdõsport technikákkal megismertették (ökölvívó, judo, karate). Az emberi test anatómiáját figyelembe véve különféle hatékony vitálpont támadásokat mutattak be ún. kung fu elemekkel vagy hajtottak végre kombinatív ún. ju jitsu technikákat. (Szeretném leszögezni, hogy amikor e stílusjegyeket említem azt a könnyebb érthetõségért teszem, nem pedig valamely stílus kiemeléséért, vagy túlmisztifikálásáért!)
Véleményem szerint a kézitusa kiképzésre valamennyi küzdõsport, harcmûvészeti ág jó hatással bír. Ez azt jelenti, hogy a katona heti több alkalommal gyakoroljon a számára, alkati adottságának legmegfelelõbb stílusban és legyen fogékony a harci feladatához nélkülözhetetlen speciális technikákra. Az ideális az volna, ha az egyén minél több szakágban jártassággal rendelkezne. A kézitusa kiképzéshez minden hatékony stílus jól alkalmazható, ezért hiba volna csupán egyet a sok közül kiragadni.( A további cikkekben ezt részletesen kifejtem.) A gyakorlat azt bizonyítja, hogy a kézitusa kiképzés területén akkor érhetünk el jelentõs eredményeket, ha a gyakorlás folyamatos az egyén alkati, pszichés adottságainak megfelelõ a küzdõsportok, harcmûvészetek szimbiózisát alkotva válnak hatékonnyá. A gyakorlatban ez azt jelenti, (amit a tanítványaimnak számtalanszor elmondtam), hogy a "tanulóéveket "nem árt, ha több "mûhelyben" töltjük el, mert akkor találjuk meg a nekünk leginkább kedvezõ stílust, és évek múltán készíthetjük el a "mûremekünket "a mestervizsgát. Katonai szempontból ismételten megjegyzem ez volna a kívánatos!
Itt kell említést tenni arról a fogalomról, amit mi katonák nagyon fontosnak tartunk, ez pedig a harci érték.
Harci érték alatt az egységek vagy az egész haderõnek bizonyos feladat elvégzésére való alkalmasságát értjük. A harci értéket különbözõ tényezõk határozzák meg, mint a személyi és anyagi erõ, a felszerelés és fegyverzet milyensége, a mozgékonyság foka, a vezetési eszközök és a logisztika teljesítõképessége, a kiképzés minõsége, a vezetõ képessége és mint nagyon lényeges: a katonák küzdeni akarása." Felvetõdik a kérdés akkor a küzdõsportok, harcmûvészetek mit szolgálnak békeidõben a közelharc- és kézitusa-kiképzésbe építve ha nem a küzdeni akarást és tudást? Ez a kiképzés ág önbizalmat ad a katonának és bizalmat jelent a társ iránt, akinek a veszélyes gyakorlás során kiszolgáltatottá válik. Tovább fûzve a gondolatot a bajtársiasság kialakításának is fontos eszköze. A küzdõsportok és harcmûvészetek a kiképzésbe épített pozitívumai mellett (jó kondíció kialakítása, gyors cselekvõképesség, dinamikus sztereotípiák = automatizált cselekvés) negatívum is található a harcra készülõ katona számára. Ez pedig az budo szellemiség, amely azt tartja, hogy az egyén csak önvédelembõl alkalmazza tudását. A katonai felfogással ez a nézet összeegyeztethetetlen, mert a harcos nem mondhat le arról az elõnyrõl, amit a meglepetésszerû támadás eredményezhet az ellenséggel szemben az egyéni túlélésért.
Összegzésképpen a kézitusa kiképzésre szükség van,(az útkeresés során, a megfelelõ minták rendelkezésre állnak, a szinopszisok már elkészültek, tartalommal való megtöltésük a hatékonyság és célszerûség tükrében zajlanak), hiszen a mai napig ez a legolcsóbb kiképzési terület és morális szempontból is a legjobban jövedelmezõ, de egy dolgot mindig szem elõtt tartva, hogy a legvégsõ fegyver nem más, mint az ember ,a katona maga.
Dr Zöllei Zoltán alezredes
kézitusa szakértõ