Helymeghatározás I.

Szinte bármilyen feladat végrehajtása során elsõdleges kérdés, hogy hol történjen. Bár ez egyszerû feladatnak tûnik egy ismert terepen. Viszont gondoljuk csak egy ismeretlen városban történõ tájékozódásra, már akkor kitûnik, hogy mennyire komplex feladattal kell szembenézni. Nem is beszélve a természetben történõ tájékozódásról, amikor még ráadásul vadásznak is a harcosra. A pontos helymeghatározás a túlélés alapfeltétele.

Ezzel a cikksorozattal szeretném bemutatni a tájékozódás fejlõdését, hogy hogyan jutottunk el a természeti jelek olvasásától a modern mûholdas rendszerekig.

Eszköz nélküli navigáció, tájékozódás
A tájékozódás egyidõs az emberiséggel. Már az õsember is kitûnõen ismerte, hogy hol vannak környezetében elejthetõ vadak, hol lehet tõrbe csalni azokat és nem utolsó sorban, hogy juthat vissza lakhelyére a zsákmánnyal. Ebben az eligazodásban segítette a tereptárgyak megfigyelése, megjelölése, (1. kép, ma is használatos turistajelzés), utak, ösvények, fák helyének memorizálása; az egyszerû természeti jelenségek megfigyelése úgy, mint honnan kel fel a nap és hol nyugszik le, a folyóvizek folyási iránya, mohák növésének helye.

Iránytû, tájoló
Áttörõ fejlõdés akkor figyelhetõ meg a tájékozódásban, amikor megjelenik az iránytû. Felfedezési helye az ókori Kínába tehetõ. A legenda szerint mágneses vasdarabot tettek egy csésze vagy egy hordó vízben úszó fadarabra. A mágnes egy idõ után beállt egy adott irányba. Ha kitérítették ebbõl az irányból, akkor ismét visszaállt egyensúlyi helyzetébe. Az iránytû által mutatott irány nem egyezett meg a már ismert (nap) Kelet, (nap) Nyugat irányával, hanem az azok által kijelölt egyenesre merõleges. Így pontosan meg lehetett határozni Észak és Dél irányát. A kínai krónikák Huang-ti (Kuvang-ti) császárt említik az iránytû feltalálójaként, Kr.e. 2698-ban (vagyis majdnem 4700 évvel ezelõtt). Körülbelül 1500 évvel késõbbi dátumról maradt meg a kínai iránytû leírása: neve csi-nan-cse volt (rövidítve csi-nan). Egy kis kétkerekû kocsiról van szó, amelyiknek balján egy faemberke állt kinyújtott karjával (2. kép). Akármelyik irányba fordult a kocsi, ez a bábu mindig Dél irányába mutatott. Ez volt a mai iránytû elsõ ismert elõdje. Az iránytû feltalálásával egy idõben megkezdõdik a katonai alkalmazás, az akkori hadvezérek sikeresen használták az iránytût közép-ázsiai hadjárataik során. Mára az iránytû és a mozgatható szelencével ellátott iránytû -tájoló (3. kép)- fontossága változatlan, a katonai tájékozódás, valamint a turista navigáció alapeszköze. Sõt, mivel a Föld mágneses tere nem csak a földfelszínen hat, a tájoló a víz alatt ugyanúgy használható, mint a szárazföldön, ezért a búvársportokban is alkalmazzák.

Tájékozódás iránytûvel, tájolóval

1. Alapfogalmak
a) Irányszög: valamely iránynak az északi (vagy déli) iránnyal bezárt szöge.
b) Iránytû: a szelencében függõleges tengelyen elhelyezett szabadon lengõ mágnestû, (általában a sötétebb színû vége az északi irányba mutat). A szelencében a tû alatt a fõ- és mellékvilágtájak ábrázolása látható. Az iránytû csak tájékoztatásra szolgál, irányszög mérésre nem alkalmas.
c) Tájoló: a szelencében függõleges tengelyen elhelyezett szabadon lengõ mágnestû, a szelence (tárcsa, dob) forgatható, ezáltal lehetséges az irányszög mérése (általános laptájoló).

2. Laptájoló fõ részei
a) Mágnestû: Keskeny, mágnesezett lemez, amely a függõleges tengelyen szabadon foroghat. Mágneses tulajdonsága miatt, a Föld mágneses erõterének hatására, beáll az erõtér pólusainak Észak- Déli irányába.
b) Szelence: Átlátszó anyagból készült tárcsa, melynek skálabeosztása lehetõvé teszi az irányok mérését. A szelence szögbeosztása különbözõ típusoknál eltérõ lehet.
c) Alaplap: Téglalap alakú, átlátszó (mûanyag) lap, amelynek középvonalába az irányvonalakat gravírozták. Az alaplap két hosszabb oldala – irányél – párhuzamos az irányvonalakkal, így az irányok mérésénél a középvonalon áthúzódó irányvonal helyett is alkalmazható.
d) Kiegészítõk: Az alaplapon található néhány hasznos kiegészítõ. A beépített nagyító megkönnyíti az apróbb térképjelek és a sûrûbb térképrészletek olvasását. A rugós lépésszámláló a hosszabb távolságok mérésekor alkalmazandó úgy, hogy 100 lépésenként egy-egy osztással elforgatjuk. A távolságmérést az alaplapon mm beosztású vonalzó, valamint az 1:25000 aránymérték segítik. Egyes típusoknál az irányszög leolvasását kihajtható tükör segíti, amikor a tájoló vízszintes helyzetû.

2. Térkép tájolása (2. kép)
a) A tájoló forgatható szelencéjét úgy kell beállítani, hogy a tárcsa É-D iránya egybeessék a tájoló irányvonalával.
b) A tájolót úgy kell a térképre tenni, hogy irányéle (vagy irányvonala, ami egyben É-D vonala) egybeessék a térkép É-D vonalával.
c) A vízszintesen tartott térképen a tájolóval addig kell forogni, míg a mágnestû É-D iránya egybeesik a térkép és a tájoló egyeztetett É-D irányával.

3. Iránymérés a térképen és a terepen (3. kép)

3.1 Iránymérés
Irányméréskor a tájoló irányvonalát a mérendõ iránnyal; a szelence É-D irányát az északi iránnyal kell egyeztettetni.

3.2 Iránymérés a térképen
a) A vízszintesen tartott térképre tegyük úgy a tájolót, hogy irányéle a mérendõ irányra mutasson.
b) A térképre szorított tájoló szelencéjét addig forgassuk, míg északi iránya egybeesik a térkép északi irányával (azaz a térkép felsõ széle felé mutat).
c) A térkép irányszögét leolvassuk (az irányél és az É-D vonal között) 3.3 A térképen mért irányszög azonosítása terepen
a) 3.2 alapján elvégezzük az iránymérést, ezután ne mozgassuk a forgótárcsát.
b) A tájolóval addig forgunk, míg a mágnestû északi vége be nem áll a szelence északi irányába.
c) A tájoló irányéle mutatja a térképen mért irányt.

3.4 Iránymérés terepen
a) A tájoló irányvonalát a kiválasztott tereptárgyra irányítjuk.
b) A tájoló szelencéjét addig forgatjuk, míg az iránytû É-D iránya egybeesik a szelence É-D irányával.
c) Leolvassuk az irányszöget az É-D vonal és az irányél között. 3.5 Terepen mért irányszög azonosítása térképen
A tájolót rátesszük a térképre úgy, hogy irányvonala álláspontra kerüljön. Ezt követõen addig forgatjuk a tájolót a térképen, míg a szelence É-D iránya egybeesik a térkép É-D irányával. A beállított szelencét ne mozdítsuk el, a tájolót forgassuk!)

4. Helymeghatározás tájolóval (4. kép)
A helymeghatározáshoz minimum két jól azonosítható tereppont szükséges.
a) A tereppontok irányba irányszöget mérünk (3.4 alapján). Vagyis a célpontra állítjuk a tájoló irányélét, és a szelence forgatásával a szelence É-D irányát fedésbe hozzuk a mágnestû É-D irányával.
b) Ezt követõen a tájolót a térképre tesszük úgy, hogy irányéle a célpontra kerüljön és a szelence É-D iránya egybeessék a térkép É-D irányával.
c) A tájoló irányéle mentén az ismert pontból kiindulva egyenest húzunk.
d) Az egyenesek metszéspontja a keresett hely.