Precizitás és türelem – mesterlövészek

A mesterlövész kifejezést mindig is valamiféle misztikus homály lengte körül. Abban mindenkinek megegyezik a véleménye, hogy olyan emberekrõl van szó, akik különleges képességeik révén egészen kis célokat is pontosan eltalálnak. Azt, hogy mindezek mögött mennyi munka, gyakorlás és technika rejlik, már sokkal kevesebben tudják.

Ezeknek a különleges embereknek a "eredete" messzire nyúlik vissza az idõben. Már akkor léteztek, amikor még csak íjakkal harcoltak a katonák. Feladatuk mindig is az volt, hogy valami fontos, értékes célpontot megsemmisítsenek, eltaláljanak. A fegyverek korszerûsödésével szerepük tovább erõsödött, még fontosabbá vált. Az I. és a II. világháború idején még nem készültek kimondottan mesterlövészek számára tervezett fegyverek, a többi katona által használt puskákkal harcoltak õk is. A különbség csupán annyi volt, hogy ezekre a fegyverekre távcsövet szereltek, illetve igyekeztek kiválasztani a szériapuskák közül azokat, amelyek szórásképe kicsi volt.

A háború után mindkét katonai tömbben felismerték a mesterlövõk fontosságát, így a szervezeti felépítésben eleve számoltak velük. Ekkor már a fegyverek vonatkozásában is magasabb igények merültek fel, így a tervezõk nekiláttak kifejezetten erre a célra kialakított puskák megalkotásának. Szinte az összes neves fegyvergyár elkészítette a maga mesterlövõ fegyverét. Eleinte azt az elgondolást követték, hogy elegendõ, ha a lövészfegyverre távcsövet szerelnek. Az így kialakított fegyverek azonban nem feleltek meg a precíz célleküzdés feltételeinek, ezért más úton kellett továbbhaladni. Megszületett az oroszoknál az SZVD Dragunov, a németeknél a HK PSG, az amerikaiaknál a Remington cég több terméke. Ezek már mind olyan puskák voltak, amelyek a mesterlövész-követelményeket igyekeztek megvalósítani. Természetesen csak bizonyos korlátok között, hiszen a fegyvernek egyben strapabírónak is kellett lennie, hogy a harctéri körülményeket elviselje.

A következõ felhasználási terület a rendvédelem részérõl mutatkozott. A 60-as években egyre inkább terjedõ terrorhullám megfékezésére, visszaszorítására létrehozták a különféle antiterrorista-egységeket. Ezeknek az arzenáljában szükség volt egy megfelelõ mesterlövészpuskára, de sokkal szigorúbb paraméterekkel, mint a katonai fegyverek. Míg egy katonai mesterlövõnek az esetek többségében elegendõ, ha a célszemélyt a felsõtestén eltalálja, mondjuk 6-800 m távolságból, addig a rendõrségi mesterlövõknek nagyságrendekkel kisebb tûréssel kellett mûködniük. Igaz, hogy õk kisebb távolságból adják le a lövéseiket, de annak olyannak kell lenni, hogy akár egy félig a túsz takarásában lévõ terroristát is semlegesíteni tudjon mégpedig ártatlanok sérülése nélkül.

Kevesen tudják, hogy a lõszernek mekkora szerepe van egy-egy találatnál. Rendkívül fontos, hogy mindig azonos lõpornyomással mûködjön, és a lövedék célban kifejtett hatása is optimális legyen. Különösen kiemelkedõ ezen a téren a finn Lapua vagy a Saco vállalat.

Napjainkra már kiforrottnak mondható az a taktika, ahogy a mesterlövészeket alkalmazzák. Továbbra is megmaradt a harcoló csapatokkal együtt mozgó mesterlövõ, aki a parancsnok alárendeltségében tevékenykedik, de egy újabb fajtáját is kialakították, amelyet leginkább az angol sniper szóval titulálnak. A sniper maga lövészt, orvlövészt jelent, mégis amit õk csinálnak, az sokkal több ennél. Különleges álcázó ruhájukban leginkább mozgó bokorra hasonlítanak. A trükk viszont az, hogy nem mozognak, ezért szinte észrevehetetlenek. Ha mégis mozogniuk kell, azt nagyon lassan, centirõl centire teszik. Beszivárognak az ellenséges vonalak közé, és ott csapnak le, ahol a legnagyobb pusztítást képesek végrehajtani. Napokig fekszenek mozdulatlanul a kellõ alkalomra várva. Az ilyen jellegû feladatok debütálása Vietnamban történt, ahol szintén mindkét oldal elõszeretettel alkalmazta ezt a fajta harcmódot.

Kiválasztás, kiképzés, alkalmazás

A mesterlövészeknek rendkívül különleges és fontos a szerepük. Mesterlövész sem válhat akárkibõl. Több tényezõnek is meg kell felelni, és ezek közül csak az egyik, hogy milyen jól tud lõni az illetõ.
.
A mesterlövõknek rendkívül jól kell tûrni a monotóniát, ugyanis elképzelhetõ, hogy órákat, sõt napokat kell egy helyen hasalniuk mozdulatlanul, várva a legalkalmasabb pillanatot, amikor akcióba léphetnek. És bármikor is kerüljön erre sor, mindig 100%-os teljesítményt kell nyújtaniuk. Jó megfigyelõképesség is szükséges, hiszen általában õk az akciók szemei – vagy legalábbis az egyik szeme. Rádión jelenteniük kell mindent, amit a célszeméllyel kapcsolatban észlelnek, legyen az akár a legjelentéktelenebb dolog. Rajtuk múlik a társaik fedezése is, amikor megindul a végsõ roham. Ezért aztán a mesterlövõk kiképzése nagyon sokrétû. Kezdve az egyszerû körös céllapra történõ lövészettõl egészen a komplex célkiválasztásos lõgyakorlatokig, amikor egy felépített pályán nekik kell kiválasztaniuk a vétlen célok közül a "rossz fiúkat", és azt a megadott jelre kilõni. Mindezt persze úgy, hogy a célok akár mozoghatnak is, illetve legyen bármilyen napszak és idõjárás.

Tevékenységük egyik fõ eleme az álcázás. Bár kiváló fegyvereik vannak, a cél az, hogy a lehetõ legközelebb férkõzzenek a célponthoz, ahonnan a legnagyobb biztonsággal végrehajthatják a feladatukat. Ez adott esetben 100 méter, vagy kevesebb is lehet. De ha nincs más lehetõség, azt az egy halálos lövést le kell tudni adniuk 4-500 m távolságból is.
A mesterlövõk ritkán dolgoznak egymagukban. A kívánatos az, ha minimum kettõ, de lehetõleg több lövész készül a cél semlegesítésére. Erre azért van szükség, mert az egymástól bizonyos távolságban elhelyezkedõ lövészek közül biztosan van olyan, akiknek jobb, illetve akinek rosszabb rálátása van a célra, így a találat valószínûsége növekszik. Ha pedig több célszemélyrõl van szó, természetesen még inkább növelni kell a mesterlövõk létszámát. Maga a mesterlövész sem egyedül tartózkodik az úgynevezett tûzfészekben. Szüksége van egy megfigyelõre is, aki hagyományos binokuláris vagy kifejezetten erre a célra kifejlesztett megfigyelõ távcsõvel szintén figyeli a cél környékét, és mivel neki nagyobb a megfigyelési tartománya, könnyebben észlel minden dolgot. Emellett a megfigyelõre hárul a feladat, hogy a mesterlövõ számára olyan adatokkal szolgáljon, mint például a céltávolság, szélerõsség. Szokás még egy harmadik személyt, egy parancsnokot is telepíteni a tûzfészekbe, aki rádión tartja a kapcsolatot az akció irányítójával, illetve õ is bekapcsolódik saját látcsövével a figyelésbe. Amikor az akció irányítói kiadják a tûzparancsot, a feladat levezénylésébe kapcsolódik be.

Természetesen különbséget kell tennünk a katonai és a rendõri mesterlövõk között, mégpedig a feladatrendszerük eltérése miatt. Egy katonai mesterlövésznek az a feladata, hogy az ellenség fontosabb beosztású katonáit (pl. lövegirányzók, harcjármû-parancsnokok, rádiósok), illetve a tiszteket harcképtelenné tegye. Esetleg a harceszközök megrongálása is szóba jöhet, amennyiben erre lehetõség van. Az élõ erõ harcképtelenné tétele nem feltétlenül jelenti a megölését, elegendõ, ha sérülést okoz neki. Ez sok esetben még kívánatosabb is, hiszen egy sérült katona nagyobb teher a társai számára, mert azt ápolni, szállítani kell. Tehát egy katonai mesterlövésszel szemben nem támasztanak akkora követelményeket, elég, ha 800-1000 méteres távolságból egy álló alakot valahol eltalál.

A rendõrségi mesterlövészeknek már sokkal szigorúbb elvárásoknak kell megfelelniük. Itt már nem elegendõ az egyszerû találat, ha szükséges, egyetlen lövéssel azonnal halálos sérülést kell elérni. A célszemélyt akkor is el kell találnia, ha a körülmények nem ideálisak. Ebben a szituációban pedig a találat néhány cm-es félrecsúszása is tragédiához vezethet, a túsz életébe kerülhet. Éppen ezért a rendõrségi mesterlövészek sokkal kisebb távolságból hajtják végre a feladatukat, és erre azért is szükség van, mivel a fegyver távcsövén keresztül teljes biztonsággal meg kell gyõzõdniük arról, hogy valóban a célszemély-e az, akire céloznak. Így – lehetõség szerint – 150 m-nél nagyobb távolságra nem helyezkednek el a céltól.

A végrehajtáshoz szükséges fegyvereknek is más-más követelményeknek kell megfelelniük. A világ elit alakulatainál rendszerben lévõ mesterlövészfegyverek általában nem öntöltõ rendszerûek, hanem hagyományos mûködésûek. Kivételt jelent ez alól a Heckler & Koch fegyvergyár PSG-1, illetve MSG-90 típusú mesterlövészpuskája, amely öntöltõ. Itt is érvényesül az, hogy néhány neves gyártó látja el a piac ezen szegmensét. Fõleg a svájci Sig, az amerikai Remington, illetve a brit Accuracy osztozik a megrendeléseken. A már említett HK-fegyverek annyira nem tudtak elterjedni a belügyi vonalon, fõleg a katonai felhasználásra terveznek. Orosz fegyvergyártó cégek is kísérleteznek hagyományos ismétlõ rendszerû fegyverekkel, amelyek leginkább vadászpuskákból lettek kialakítva, de egyelõre nem hoztak áttörést, még saját országukban sem.