Tengerészgyalogosok

Ötven kilométerre Washingtontól, Virginia államban létezik egy iskola. Egy iskola a Quantico bázison, amely az Egyesült Államok Tengerészgyalogság Expedíciós Hadmûveletek Iskolája (Expeditionary Warfare School, EWS).

Az iskola a tengerészgyalogság egyetemének keretein belül mûködik, Amphibious Warfare School, azaz Partraszálló Hadmûveletek Iskolája néven. Az alapítók céljai között szerepelt, hogy tíz hónap alatt felkészítsék a tengerészgyalogság, a társfegyveres erõk és a szövetséges országok tisztjeit expedíciós hadmûveletek szervezésére, tervezésére és végrehajtására.

"Once a marine"

"Aki egyszer tengerészgyalogossá lett, mindig az is marad." Ez a jelmondat csak egyike annak a sok híres mondásnak, amelyeket a tengerészgyalogosok méltán büszkén hangoztatnak. A tengerészgyalogság története az amerikai függetlenségi háború idején, 1775. november 10-én kezdõdött egy kicsi, de annál hatékonyabb alegység felállításával, amelyet a Brit Királyi Tengerészgyalogság mintájára szerveztek. Megalakulásától kezdve mindig a legveszélyesebb feladatokat kellet megoldaniuk, így nagy elismertséget és megbecsülést vívtak ki maguknak szerte a világon. A feladatkörük azonban megváltozott.

Soha olyan kihívásokkal nem kellett még tengerészgyalogosnak szembesülni, mint amilyeneket a mai világ támaszt velük szemben. A feladatokat a múltban elképzelhetetlen körülmények között, gyorsan és pontosan kell végrehajtani, megfelelve ezzel a modern hadviselés követelményeinek. 173 000 tengerészgyalogos áll készen arra, hogy bármikor bevessék. 1991-tõl 1998-ig több mint ötven bevetésen vettek részt. Ez legalább egy bevetést jelent öthetente. Annak ellenére, hogy szinte minden technikai újítás és modern fegyverrendszer a tengerészgyalogság rendelkezésére áll, a feladatok nagy részét gyalogosan hajtják végre, akár a könnyûgyalogosok. Ez visszaköszön a kiképzés és felkészítés során is. A nap mint nap hangoztatott és természetesen be is tartott legfõbb alapelv az, hogy minden tengerészgyalogos elsõsorban lövész, lövészkiképzést kap, és csak utána "szakosodik", de a harc folyamán mindenkitõl, így pl. a szakácstól és a személyi tiszttõl is elvárják, hogy lövészkatonaként oldja meg a feladatot. Erre rendkívüli hangsúlyt fektetnek a mindennapi életben is.

Új háborúk – új tapasztalatok..

Afganisztánban 2001-tõl, Irakban pedig 2003-tól van jelen az Egyesült Államok hadigépezete. Az elmúlt években összegyûlt tapasztalatokból gyûjtöttünk össze egy kis csokrot.

Az afganisztáni és iraki hadmûveletek, illetve feladatok – noha nagyon hasonlóak -, mégis alapvetõen eltérnek egymástól a két országban uralkodó eltérõ viszonyok miatt. Afganisztánban a fõ problémát a hegyes vidékek jelentik, ahol a közlekedés annyira nehézkes, hogy az amerikai tengerészgyalogság szamarakat bérelt a helyiektõl hogy azok cipeljék a felszerelésüket. A meredek, sziklás hegyeken a terepjárók és teherautók használhatatlanok, a helikopter az egyetlen lehetséges alternatíva, de azok számára jelentõs problémákat jelent a ritka levegõ miatti kisebb teljesítmény, valamint a sérülékenység az ellenséges tûz számára.

Ráadásul a hegyek között bujkáló felkelõk felkutatása és leküzdése meglehetõsen nehéz feladat. Ahogy a szovjeteknek anno az 1980-as években nem sikerült, úgy most a szövetséges erõknek sem sikerül a levegõbõl megoldani a kialakult szituációt, vagyis a felkelõk leküzdése alapvetõen a gyalogos erõkre marad, de természetesen hathatós légi és tüzérségi támogatás mellett.

Irakban a helyzet sokkal összetettebb. A katonáknak legtöbbször városi környezetben kell felkutatniuk a felkelõket, a fõutakon konvojokat kell biztosítaniuk, ellenõrzési pontokon kiszûrni a lakosság között megbúvó fegyvereseket. Az iraki és az afganisztáni akciók újra felhívták a figyelmet arra, hogy a katonai akcióknak még mindig a legfontosabb eleme maga a katona, amit talán egy kicsit elfelejtettek már az amerikai katonai vezetésben.

A városi környezet miatt a hosszú M16A2/A3/A4 gépkarabélyok helyett a rövidebb és kézre állóbb M4A1 lett az elsõ vonalbeli egységeknél a szabvány kézifegyver, amelyekkel sokkal könnyebb mozogni egy épületben. A fegyvereken is megjelentek szinte kötelezõ érvényûen az optikai irányzékok, a fegyverlámpák és a lézeres célmegjelölõ berendezések, amikkel felszerelve a gépkarabélyok néha már karácsonyfára emlékeztetnek.

A tengerészgyalogság a rajok szerkezetét átalakította, például a 2004-es al-fallúdzsai harcokban az eddigi rajonkénti egy közepes géppuska helyett immár rajonként két közepes géppuska áll rendelkezésre. Másfelõl a rajt immár általában három tûzcsoport (egy tûzcsoport = négy tengerészgyalogos) alkotta, amelyeket külön feladatokra specializáltak. Az 1. tûzcsoport: behatoló (épületharcra felkészülve), 2. tûzcsoport: tûztámogató (géppuskák, gránátvetõ és vállról indítható fegyverek), 3. tûzcsoport: biztosító (õk vannak hátul, és védik az elsõ két tûzcsoportot a meglepetésektõl).

A hadsereg is változtatott a rajok összetételén, a városi hadviselés miatt a nagyobb tûzerõ iránti igénynek engedve több géppuska lett beosztva az egységekhez. Ez annyira jellemzõ, hogy például az ejtõernyõs egységeknél egy 13 fõs rajban 2 darab M240 közepes géppuska és négy M249 könnyû géppuska kapott helyett. A tûzerõ másik fontos eleme a vállról indítható rakétagránátok, amelyek érdekes vonatkozása, hogy nemrég újra feltûntek az egyszer már kivont M72 LAW-k, miután az egyszer használatos eszközt alkalmasabbnak nyilvánították az iraki hadszíntérre, mint a drágább M136-ost.

A tengerészgyalogság a tûzerõ növelésére más megoldás után nézett: 9000 darab M32 típusú 40 mm-es, hatlövetû gránátvetõt rendelt, amelyek az M16 alá csatolt egylövetû és nehézkesen kezelhetõ M203-asakat váltják ki.

SAM

Mind a tengerészgyalogságnál, mind hadseregnél megjelent minden rajban egy beosztott mesterlövész. A tengerészgyalogságnál a Squad Advanced Marksman (SAM), a hadseregnél a Squad Designated Marksman (SDM) – õ nem a hagyományos értelemben vett mesterlövész, "csak" egy olyan lövész, aki szükség esetén jól célzott lövésekkel támogatja a rajt, a hagyományos lövészek tûztávolságánál kicsivel messzebbrõl, de amikor e feladatkörben nincs rá szükség, ugyanolyan lövész, mint társai. Ennek megfelelõen a fegyvere is a lövészek M4A1 vagy M16A2/A4 gépkarabélyának egy precízebb változata, jobb nagyítású optikai távcsõvel, vagy pedig egy M14-es automata puska. Ez utóbbi feltûnése egyébként kissé ironikus, lévén az 1960-as években ezeket váltotta le az M16 mint szabvány lõfegyver, de most ismét elõkerültek viszonylag nagyobb számban, mivel nagyobb teljesítményû lõszere pontosabb és hatásosabb.

Humvee

A HMMWV (Humvee) terepjárók szinte az amerikai katonai erõk védjegyévé váltak, de Irakban egyben a veszteségek szinonimája is lett. Kialakításánál már eredetileg is figyelembe vették az aknarobbanást, így a magas alvázat rendesen megerõsítették, és úgy alakították ki, hogy a fellépõ erõk lehetõleg minél kisebb része érje el az utasokat.

Azonban az iraki IED-robbanások, a járõrökön vagy konvojokon történt rajtaütésszerû támadások felfedték a Humveek egyik hiányosságát: csak erõsen korlátozottan képes arra hogy megvédje az benne ülõket. A veszteségek jó része Humveekhez kapcsolódott, amelyek nem erre a helyzetre voltak felkészítve, ami az amerikai közvélemény számára is nyugtalanító lett; számtalan cikk és elemzés született, amit politikai vizsgálódások és kérdõre vonások követtek.

Részben ennek köszönhetõen a Pentagon úgy döntött, hogy a Humveeket és a teherautók legalább egy részét felpáncéloztatja. Mivel azonban ehhez idõ kellett, a katonák sok esetben "csinál magad" elven nekiálltak felpáncélozni saját jármûveiket acéllemezeket ráhegesztve, amik így leginkább egy akciófilm kellékeihez voltak hasonlatosak – de legalább mûködtek valamennyire.

Az utólagosan páncélozott Humveek viszont egy nem is túl rejtett hibával küszködtek: a páncélzat plusz súlya miatt a jármû mozgékonysága romlott, és a magasabbra került súlypont miatt borulékonyabb lett, a nem erre méretezett felfüggesztés illetve erõátviteli berendezések pedig sûrûbben hibásodtak meg. Ez az egyik ok, amiért egyre többen sürgetik, hogy váltsák le ezeket a terepjárókat egy eleve komolyabb páncélzattal tervezett jármûvel.

A Humveek másik hiányossága a jármû tetején lévõ géppuskaállás, illetve az, hogy az azt kezelõ lövész nem rendelkezik komolyabb védelemmel. A lövész tökéletes célpontot jelent az orvlövészek számára, és csak a személyes védõfelszerelése, ballisztikai mellénye és sisakja védelmi képességeiben bízhat. Még rosszabb a helyzet ha a jármû közelében például egy IED robban, mivel nem védi semmi a repeszek ellen, arról nem is szólva hogy ha esetleg felborul a jármû, szinte semmi esélye elkerülni, hogy alá kerüljön.

Megoldási kísérletek egész sora indult el: különféle pajzsok kerültek felszerelésre a géppuskaállásra, de ezek akadályozták a katonát a kilátásban, és így abban, hogy észrevegye adott esetben a célpontot. Megjelentek az átlátszó, ballisztikai üvegbõl készült pajzsok, de ezek meglehetõsen drágák és nehezek voltak. Elkészült egy, az egész felsõtestet védõ páncél is a lövész számára, és hogy az iraki hõségben ne fõjön meg, egy hûtõrendszert is kapott, amely kellemes közérzetet biztosíthat a legnagyobb melegben is. A végsõ megoldás mégis valószínûleg a CROWS fegyverállvány lesz, amely egy, a jármû belsejébõl távirányítható rendszer, így a lövész a jármû biztonságos belsejébõl végezheti munkáját.

A harckocsik

Az Abrams harckocsik terén viszont akadtak problémák. A legújabb M1A2 harckocsik kevésbé bizonyultak megbízhatónak, mint a régebbi M1A1 változatok. A sok, alapvetõen harckocsi – harckocsi elleni hadviselésre szolgáló új eszköznek kevés hasznát vették a fõleg épületekben megbúvó felkelõk ellen. Ráadásul amíg a régebbi változatnál a parancsnok búvónyílásának keretére szerelt nehézgéppuskát lehetett bentrõl, távirányítással is kezelni, addig az M1A2 esetén az ezt mozgató motor helyére egy színes kijelzõ került – és a parancsnok már csak kívülrõl, magát felfedve tudja használni a fegyvert. A harckocsi mint eszköz azonban nagyon hatásosnak és hasznosnak bizonyult az iraki hadszíntéren, és az elõzetes várakozásokkal szemben a városi környezetben is megállták a helyüket, amennyiben a gyalogsággal együtt alkalmazták õket.

A tapasztalatok alapján össze is állítottak egy csomagot az M1A2-esek számára, amely a TUSK (Tank Urban Survival Kit, kb. városi túlélõcsomag tankoknak) jelzést kapta. Ebben a harckocsi oldalára reaktív páncélzatot, a hátsó részen a Strykernél alkalmazott rácsot szereltek fel, a parancsnok bentrõl irányítható géppuskát kapott és a harckocsi hátuljára egy telefon lett felszerelve, amelyen keresztül a gyalogosok kommunikálhatnak a személyzettel. A TUSK jövõje jelenleg anyagi megszorítások miatt kérdéses, de mivel a jelenlegi tervek szerint az Abrams legalább 2030-ig az amerikai haderõ meghatározó része lesz, mindenképpen várható felújítócsomag a típushoz.

AH-64A helikopter

A helikopterek terén is hasonló problémákkal találták szembe magukat a pilóták, mint harckocsizó társaik. Az AH-64D Longbow a mai napig talán a legmodernebb és leghatékonyabb harci helikopter, a hatékonyságának egyik kulcsa pedig a rotoragy tetejére szerelt radardóm. Ezzel képes a fák, épületek, vagy például egy domb fedezékébõl felderíteni az ellenséges harckocsikat, és rájuk rakétákat rávezetni úgy, hogy a fedezék mögül csak a radardómnak kell kilátszania.

Csakhogy a jelenlegi afganisztáni és iraki hadszíntéren nincsenek ellenséges harckocsik, így az egész Longbow rendszer felesleges. Ráadásul annak plusz súlya jelentõsen rontja a helikopter manõverezõ képességét és teljesítményét, különösen az afganisztáni hegyvidéken, ahol a ritka levegõben amúgy is kisebb a belsõ égésû motorok teljesítménye. A megoldás: régebbi AH-64A, valamint Longbow radar nélkül AH-64D helikopterek alkalmazása, illetve az AH-64D Longbow rendszer radarjainak leszerelése.

Predator egység

Sok probléma adódott abból, hogy a szárazföldi egységek nem tudtak elég gyorsan segítséget kérni a légierõtõl, és olyan is adódott, hogy a precíziós csapásmérést az hiúsította meg, hogy a támadó gépeken nem volt Link16 adatkapcsolat, amellyel a célok információit pillanatok alatt megkaphatta volna a pilóta. Az esetbõl tanulva azóta már az Irakba induló F-16-os és F/A-18-as vadászbombázók mindegyikét felszerelik Link16-tal, illetve új megoldásokat keresnek a megfelelõen hatékony hálózat kiépítésére. A legújabb lehetõség egy, az interneten használatos protokollokra épülõ hálózat, amely szemben a Link16 a maga 238 kb/s sebességével már akár 2 Mb/s sávszélességet is képes biztosítani, és a jelenlegi rendszereknél sokkal rugalmasabb.