ZÖLDSAPKÁSOK – A ROBIN SAGE hadgyakorlat, avagy a 14 napos háború

A Robin Sage, az USA hadseregének elit egységei. Az Egyesült Államok Hadseregének Különleges Erõi – Special Forces (SF) avagy zöldsapkások – különleges kiképzést is "igényelnek" éppen ezért, érdemes néhány szót ejteni magáról a ROBIN SAGE gyakorlatról, illetve magáról, a kiképzésérõl.

A 12 fõs úgynevezett Alfa csoportok katonái a szakirányoknak megfelelõen külön kerülnek kiképzésre. Így ki-ki híradó, egészségügyi, fegyveres vagy mûszaki kiképzést kap. Maga a kiképzés is több fázisból áll. Az elsõ fázis a szelekció. Ebben a fázisban a fizikai állóképesség mellett tesztelik a jelentkezõk alapvetõ katonai ismereteit, a csapatmunkára való képességét, illetve egy komoly pszichológiai szûrésen is átesnek az egyének. A második fázis egy mini Ranger-fázis, ami egyfajta alapra hozó képzésnek is betudható. Itt alapvetõen a könnyûgyalogos-harcászat kerül felfrissítésre, természetesen egybekötve némi alvásmegvonással, nélkülözéssel, erõs fizikai igénybevétellel. Ebben az idõszakban kerül végrehajtásra pisztollyal és karabéllyal a kvalifikációs lõgyakorlat, illetve számos más a felkészítést, illetve kiválasztást elõsegítõ feladat. A harmadik fázis az úgynevezett szakmai fázis. Itt mindenki a szakterületének megfelelõ kiképzésben részesül, ami röviden annyit jelent, hogy ekkor lesz a mûszakiból mûszaki, a híradóból híradó és így tovább.
A tiszteket (századosokat) ebben a fázisban már elválasztják a többi állománytól, és alapvetõen a tevékenységek tervezését, szervezését tanulják, valamint a tanultakat egy-egy gyakorlat keretében tevõlegesen végre is hajtják. Ebben a fázisban kerül végrehajtásra a tiszti csoportoknál a különbözõ kiszállítási metódusok gyakorlása, hogy csak egy példát említsek a sok közül. Ez a fázis szakmánként különbözõ hosszúságú, így a tiszteknek három hónap, az egészségügyieké nyolc hónap is lehet. A negyedik fázis a nem hagyományos hadviselési fázis és maga a Robin Sage gyakorlat. Ez a fázis akár záróvizsgaként is felfogható, hiszen a gyakorlat során értékelésre történik a tevékenység, ami az addig tanult ismeretekre alapul. Ezután már a Különleges Erõk állományába tartoznak (de nem teljes jogú) a tisztek és tiszthelyettesek, ami annyit jelent, hogy megkapják zöld barettsapkájukat, valamint a keresztbe tett nyílvesszõket, ami a Különleges Erõk fegyvernemi jele az amerikai hadseregben. Ezt követõen a nyelvi képzés és a speciális túlélõ tanfolyam után válnak teljes jogú tagjává a Különleges Erõknek, és kerülnek beosztásokba a csoportoknál. Külföldi hallgatók az elsõ fázis kivételével a negyedikig a kiképzés valamennyi fázisán részt vesznek, így saját bõrömön volt szerencsém megtapasztalni annak minden pozitív és negatív oldalát.

Az elõkészületek

A negyedik fázis, hasonlóan az elõzõkhöz, hajnalban kezdõdött. Rövid sorakozó után felpakoltak minket az általunk csak "lószállító"-nak ismert teherautókra, és már repültünk is a napfényes Camp Mackallba (a Fort Bragg része, bár attól mintegy 40 mérföldre van), ami a második világháborúban még a légideszant-erõk központja volt, mára azonban a különleges erõk kiképzõ központja lett. Megérkezésünk után csoportokra osztottak minket, majd a felszerelés ellenõrzése került végrehajtásra. Miután ez is megtörtént, elfoglaltuk szálláshelyünket az egyik elsõ fázisnak fenntartott barakkban. Maga a fázis két jól elkülöníthetõ részre van felosztva, az elsõ a "tantermi" rész, ahol foglalkozások keretén belül a nem hagyományos harctevékenységekkel és azok tervezésével, szervezésével, végrehajtásával kapcsolatos ismeretanyagot mind tantermi, mind terepfoglalkozások segítségével oktatják, a második rész a ROBIN SAGE gyakorlat, ami egyfajta értékelõ-felmérõ foglalkozása a teljes addigi kiképzésnek. Az elsõ rész számomra kicsit monotonnak tûnt, hiszen a tiszti felkészítés során mi már ezeket az ismereteket megtanultuk, de a csapatépítés szempontjából jól jött ez a kis gyakorlás. A fázist befejezve el is kezdõdött a Robin Sage. Természetesen nem mással, mint a tervezéssel. A csoport felosztásra került a szakterületeknek megfelelõen, és megkezdõdött a feladatok kidolgozása. Erre összesen 4 napot kaptunk, így a munkát hajnalban kezdtük, és késõ éjszaka fejeztük be. A tervezést folyamatosan ellenõrizték. A Kadre (oktató) belénk sulykolta, hogy úgy kell gondolkoznunk, viselkednünk mintha valóban háborúra készülnénk. A szabályok nevetségesnek tûntek, volt például, hogy a tábor egyetlen étkezdéjében a csoportoknak 10 m távolságot kellett tartani egymás között, a csoportok tagjai csak egymással beszélhettek, más csoportok tagjaival nem, illetve csak a feladatokra nem vonatkozó kérdésekrõl lehetett nagyon röviden beszélni. A kidolgozás során már sikerült az "ellenállási mozgalom" néhány tagjától fontos információkat szerezni. Ezek az alájátszók szinte már színészi képességekkel játszották szerepüket. Csak a gyakorlat végén tudtuk meg, hogy közel 60 ilyen alájátszó: harminc "gerilla" és a 82. légideszant-hadosztály két szakasza segítette a mi 12 fõs csoportunk felkészülését. A beszerzett információk és az elöljáró parancsa alapján a 4. nap végére sikerült egy egész jó tervet készíteni.
Csoportparancsnok-helyettesként feladatom volt a különbözõ szakterületek összehangolása, a menekülési, a polgári együttmûködési és pszichológiai hadmûveleti terv elkészítése. Ezek végrehajtásának irányítása késõbb a gyakorlat során sok éjszakai fejfájást okozott. Mindenesetre a négynapos tervezési fázis sikeresen zárult, a csapat a terveket kidolgozta, megtörtént a felkészülés, készek voltunk a feladatra. A csoportból négyünket beosztottak az elõkészítõ részlegbe, amely egy nappal a fõerõk elõtt került alkalmazásra. Feladatunk volt a kapcsolatfelvétel az ellenállókkal és a parancs szerinti célok felderítése. Nagy lelkesedéssel készültünk, mert már kicsit elegünk volt a monoton tervezésbõl. A zsákba egyre több és nehezebb felszerelés került, fõleg miután kiderült, hogy az elõkészítõ csoport rövid fel- le szállású repülõgéppel kerül kijuttatásra. Az én zsákomba a saját felszerelésemen kívül (ami kb. 4 pár zokniból, alsónemûbõl, váltás bakancsból és négy pólóból állt) egy csomó egyéb anyag került, például robbanóanyag, repeszakna, tartalék lõszer, kézi áramfejlesztõ és rádiók. Amikor hozzáláttam a zsákom átpakolásához, a híradós tiszthelyettes odaszólt "Thomas, azt a két rádiót cipelheted, de ne nyisd ki a dobozát, mert az a külföldiek részére titkos!" Hát mit ne mondjak, nincs is annál jobb érzés, mint amikor cipelhetsz valamit, amihez nincs is közöd… A zsákok elérték az 40-50 kg-ot, és ehhez jött még a fegyver és a taktikai mellény súlya, így a kijuttatás nem ígérkezett valami sétagaloppnak. Na mindegy, este 7-re a kis csapat elérte a készenlétet, kiautóztunk a reptérre, és vártuk a gépet. A gép elõször 30 percet, késõbb egy órát késett, így minden idõpont csúszott. Csak remélhettük, hogy az ellenállókkal történõ kapcsolatfelvételt nem fogjuk lekésni. A gép hosszas várakozás után megérkezett, mi belegyömöszöltük magunkat, és végre elindultunk életünk nagy kalandjára.

Beszivárgás

A gép monoton zúgással repült keresztül Észak-Karolinán. Alig egy óra repülés után leszálltunk egy kivilágítatlan betonos kifutópályán valahol az isten háta mögött. Kipattantunk a gépbõl, már ha egy közel mázsányi súllyal ezt kipattanásnak lehetett nevezni. Ahogy a gép felszállt, rombusz alakzatba fejlõdve szapora léptekkel elindultunk egy sûrû bozótos rejtésébe. Ott leraktuk a felszerelést, és ketten elindultunk felderíteni a repülõtér környékét, keresve az ellenállókat. Talán nem kell mondanom, mekkora meglepetést okozott, amikor éjjellátón keresztül sikerült elolvasni a reptér nevét. "Silver City városi repülõtér", állt a feliraton, ami annyit jelentett, hogy közel 70 mérfölddel a kijelölt területtõl raktak ki minket. Azonnal visszamentünk a csoport másik részéhez, és "haditanácsot" tartottunk. Ott, ahol voltunk, nem maradhattunk, mert túl közel volt a reptérre vezetõ úthoz. Így keresztül kellett vágnunk a reptéren, hogy az északi oldalon kezdõdõ erdõben fedezéket találjunk. Magunkra vettük hát a felszerelést, és átcipekedtünk az erdõbe. Alighogy átmásztunk egy szögesdrót kerítésen, repülõgépzúgásra lettünk figyelmesek. Kisvártatva landolt a betonon a gép, ugyanaz, amelyik hozott minket. A csoportparancsnok egy biztosítóval felszerelését hátrahagyva iramodott a géphez, hogy pontosítsa a helyzetet, én egy másik biztosítóval fedeztem a mozgásukat. Alig pár perc után kaptam a rádióhívást, a gép értünk jött, hogy átvigyen a kijelölt területre. Miután összesen ketten maradtunk a négy zsákra, megkezdõdött életem legkeményebb két mérföldes gyaloglása. Mire a géphez értünk, mind a ketten levegõ után kapkodva roskadtunk le mellé. Nem volt azonban túl sok idõ a pihenésre, megint begyömöszölõdtünk a gépbe, és már fel is szálltunk. Újabb negyven perc repülés után végre a jó helyen szálltunk le. Utóbb derült ki, hogy ez a kavarodás nem volt a része a gyakorlatnak, ebbe Murphy szólt bele. Kiszállás után már villant is a keresõlámpa, ami az ellenállók jelzése volt, így kétórás késéssel, de sikerült felvennünk az összeköttetést. Ezután egy kellemes autókázás következett, egy leponyvázott teherautó rakterében. Nem volt azonban unalmas az út, mert egyikünk az idõket, másikunk a kanyarokat számolta. Így az utazás végén sikerült elég pontosan behatárolni helyünket. A végállomás egy erdõ széli lepusztult lakókocsi volt, ahol a következõ 24 óránkat töltöttük. Ezzel ért véget elsõ kalandunk a gyakorlat során.

Fogolyszabadítás

A gyakorlat során a feladatokat rádión, Drop Site-ok kiszolgálásával (olyan pontok, ahol az ellenállók üzeneteket hagytak hátra, ezek kiszolgálása általában az én feladatom volt, így naponta kb. 8-10 mérföldet gyalogoltam az üzenetekért) a gerillafõnök, illetve az ellenállók útján kaptuk. A csoporton belül alapelv volt, hogy a csoportparancsnok-helyettes (ez voltam én) és a hírszerzõ tiszthelyettes megy az ellenállókkal megszervezett találkozókra. Úgy a 6. nap táján újabb találkozóra hívtak minket, amire egy közeli városka benzinkútjánál került sor. A csoport tiszthelyettese még ki sem mozdult a gerillabázisról, ezért szeretett volna már részt venni egy "High Speed" feladatban, ezért megkérte a csoportparancsnokot, hadd jöjjön õ is velünk. Szerencséje volt, megkapta az engedélyt, ám egy órával az indulás elõtt megérkezett a szektorparancsnok és a pszichológiai hadviselés tervét akarta ellenõrizni. Miután ezért a tervért én voltam a felelõs, maradnom kellett, így ketten mentek a feladatra. Ezek a találkozók általában csak rövid ideig tartottak, így amikor már vagy négy órája nem értek vissza a bázisra, éreztük, valami baj lehet. Este 10-kor kiderült, sajnos nem tévedtünk. A hadsereg egyik járõre elfogta, és ismeretlen helyre szállították õket. Ez a hír felgyorsította az eseményeket. Mozgósítottuk az ellenállókat és a gerillákat, hogy minél több információt szerezzenek. Éjfélre már tisztult a kép. Kiderült, hogy a városka egyik üzemének csarnokában vannak elhelyezve, és másnap este 8-kor átszállítják õket a megyeszékhelyre, ahol nyilvános kivégzésük lesz. Nem kell mondanom, mi következett ezek után. Egész éjszaka folyt a tervezés. Hajnalban kaptunk egy fülest, hogy be tudnak két fõt csempészni civil ruhában az ominózus gyárba egy nagyobb összegért. (A gyakorlatnak saját pénze van, a gerillákkal és ellenállókkal folytatott üzletekhez ezt használtuk.) Reggel 7-kor elindultam az egyik híradós tiszthelyettesel, hogy bejussunk a gyárba. 5000 "donért" (ez volt a fizetõeszköz, amibõl 50 000-et vittünk magunkkal a gyakorlatra) 30 percet kaptunk, hogy egy rejtekhelyrõl felderítsük az üzemet. A látottakkal felvértezve siettünk vissza, hogy pontosíthassuk a terveket. Ezután mást sem tettünk, mint begyakorlást, begyakorlást és begyakorlást. A terv egyszerû volt: teherautóval megközelítjük a gyárat, majd gyalog behatolunk. Egy tûztámogató csoport lefogja az õrséget, a rohamcsoport pedig behatol az üzembe, és átvizsgálja, majd kiszabadítja a foglyokat. Alighogy befejeztük a tervezést, újabb információt kaptunk. Kettõnket, akik már jártunk a helyszínen, 10 000 donért becsempésznek a gyárba. Az üzemnek – ami egyébként egy nagy négyszög alaprajzú csarnok volt – minden oldalán tíz kamionrakodó ajtó helyezkedett el gondosan megszámozva. Az üzlet szerint "segítõnk" újabb 5000 donért nyitva hagyott egy ajtót, amelynek a számát a támadás pillanatában árulta el, amikor átadtuk a pénzt. Természetesen az összes többi acélajtó zárva volt. Így a terven annyit változtattunk, hogy mi ketten civil ruhában csak pisztollyal megszerezzük az információt, megkeressük, és egy jelzõeszközzel megjelöljük az ajtót a rohamcsoportnak. A terv így már kezdett végrehajthatónak tûnni, és én kb. 50% esélyt adtam a sikernek. Azért csak ennyit, mert gyakorlatilag csak igen hézagos információink voltak az ellenség helyzetérõl, erejérõl. Amit biztosra tudtunk, hogy az ellenség gyorsreagálású alegysége a városkában tartózkodott így reakcióideje nem volt több 10 percnél. Lefordítva: 10 percünk volt az elsõ puskalövéstõl addig, hogy eljussunk a ránk váró autókig. Mindenesetre nem volt más választásunk, megkezdtük a feladatot. Miután sikerült a találkozó, "segítõnk" a pénzért cserébe felvitt a raktárépület melletti csarnok tetejére, ott kucorogva vártuk a parancsot. A csoport és a gerillák megérkeztek. A tûztámogató csoport elfoglalta a helyét, a rohamcsoport pedig megkezdte a csarnok megközelítését. Ekkor kitört a pokol! Az ellenség nagyobb erõkkel volt a helyszínen, mint azt számítottuk, így a lefogás nem volt tökéletes. Nekünk a "segítõnk" bekiabálta a számot, és már fel is szívódott. Én csúsztam le a tetõrõl elõször, majd követett a társam. Átfutottunk a felhajtón, és kinyitottuk az acélajtót, és az út közepére kiraktuk a jelzést. Ezzel szerepünk elméletileg befejezõdött, hiszen két pisztollyal csak az ajtót tudtuk fedezni. Sajnos idõ telt, és a rohamcsoport még mindig nem érkezett meg, így dönteni kellett. Az alapigazság, hogy bizonyos esetben a rossz döntés is jobb, mint ha nincs döntés. Ezt az elvet követve berontottunk hát a három részbõl álló üzembe. Ahogy átléptük az ajtó vonalát, ordítani kezdett a riasztó, és piros fények villogtak a sötétben, amitõl minden még életszerûbbnek tûnt. Elkezdtük a kutatást társaink után, mint a moziban. Két "James Bond", egy szál pisztollyal és egy-egy elemlámpával a totálisan sötét hodályban. Már vagy a harmadik gépen estem keresztül, mikor nyöszörgést halottunk. Megvolt hát, amiért jöttünk. Egyik társunk gúzsba kötve feküdt két acélmonstrum között. Elvágtuk a köteleit, és elindultunk kifelé a csarnokból, ekkor tudtuk meg, hogy másik kollégánkat már a hajnali órákban elvitték. Ekkorra ért a mi oldalunkhoz a rohamozó csoport, éppen egy ajtót feszegettek a bejutáshoz. Mi már félig elhaladtunk az ajtó elõtt, mikor társam visszalépett az ajtóhoz, hogy kinyissa. Ez volt az a mozdulat, amit nem kellett volna megtenni. Az ajtó elõl éppen csak elmozduló gerilla reflexbõl visszafordult, és egy háromlövéses rövid sorozatot küldött be az ajtón keresztül az épületbe. Ezt persze a sötétben figyelõ oktatónk egybõl kiszúrta, így társunkat mint súlyos sérültet kellett ellátnunk. Az imént még fogoly felkapta a vállára, és már iramodtunk is tovább. Az idõ vészesen fogyott, már 7 percnél jártunk, és az autók még mindig iszonyatosan messze voltak. Ahogy kiértünk a szabadba, rendeztük sorainkat. Én átvettem a sérültet, és továbbszaladtunk a menekülés felé, távolról halottuk a rendõrségi autó szirénáit, ami a katonai járõrt vezette fel. Ahogy a teherautókhoz értünk, egy gyors ellenõrzés után felkászálódtunk, és már száguldottunk is a kihalt utcákon. Természetesen az egészségügyi tiszthelyettes már az autón elkezdte a sérült ellátását. A tikkasztó hõség, a társhordásos futás és a még mindig dolgozó adrenalin kiütközött mindenkin. Valamennyien izzadtan kuksoltunk a teherautó platóján, és zihálva kapkodtuk a levegõt. Mikor visszaértünk a táborba, az oktatónk rövid értékelést tartott, amelyben kiemelte helyzetfelismerésünket. Szerinte ez mentette meg az akció sikerét, éles esetben azonban rosszul is elsülhetett volna. Mindenesetre jó lecke volt.

Teknõsleves

A gyakorlatra a nagy súly és a hosszú idõtartam miatt nem lehetett több "tonna" élelmiszert magunkkal vinni, így a tervek szerint a gerilla-táborban eltöltött harmadik nap után már elláttuk volna magunkat a helyszínen talált anyagokból, a gerillák
készletébõl, illetve a földalatti szervezet által biztosított élelmiszerrel. A gyakorlat 8. napjára aztán elfogyott az összes élelmünk. A fokozott igénybevétel miatt bizony már az elsõ 24 óra után éhezni kezdtünk, és a csoport úgy döntött, szerzünk valami élelmet. Csapdákat állítottunk hát, ahogy tanultuk, kisebb állatokra vadászva, de sikertelenül. Éhségünk addig fokozódott, hogy úgy döntöttünk, hogy "titkosan" vásárolunk valami élelmiszert az ellenállókon keresztül. Sikerült a "titkos" üzlet, 5000 don készpénzt adtam oda az ügynöknek, hogy hozzon valami ehetõt a csapatnak. Ami furcsának tûnt, hogy alig fél óra leforgása után emberünk megint feltûnt a táborban, és ez túl rövid volt ahhoz, hogy valami normális boltba menjen. Mindenesetre mi bíztunk benne, de ezúttal hibáztunk. A szatyor, amit hozott, öt teknõsbékát rejtett, azokat is a kisebb fajtából. Alig hittem a szememnek, mikor megláttam. Ez a mennyiség semmiképpen nem volt elég a 12 fõs csoportnak, és fûszer és minden nélkül maga az elkészítésük is csak kínlódás volt. Miután más azonban nem ált rendelkezésre, a csoport-tiszthelyettes nekilátott hát a fõzésnek. Ez volt az a pillanat, mikor úgy döntöttem nem is vagyok éhes, sõt akár még újabb két napig bírom kaja nélkül, csak ne is lássam, ahogy elkészítik a teknõsbékalevest. Az csak a gyakorlat végén derült ki, hogy oktatónk tudomására jutott a "titkos" üzlet, így került a szatyorba a teknõsbéka. Az is az igazsághoz tartozik, hogy két nap múlva, amikor a két csoportot összevonták, kaptunk egy élõ disznót, amelybõl aztán Gerõcs Gábor barátommal, aki a másik csoport fegyveres tiszthelyettese volt, "magyaros disznótorost" rittyentettünk. Megjegyzem, soha nem ettem még finomabbat, de lehet, csak az éhség miatt volt.

A híd ostroma

A gyakorlat során utolsó feladatként egy hidat kellett elfoglalni, amelyet a már visszavonuló ellenség tartott megszállva, és elõkészített a romboláshoz. A híd mellett volt még egy raktár is, amelyet szintén birtokba kellet venni. A feladatok végrehajtására két SF-csoport és két gerillaosztag került összevonásra. A tervezés során kiderült, hogy a robbanóanyag semlegesítésére hét perc állt a rendelkezésre, a területet egy szakasznyi ellenség védi, akik terroristákat is pénzelnek. Ezek a terroristák elég sok borsot törtek az orrunk alá, fõleg egy "bombagyáros" hölgy, aki több merényletet is végrehajtott polgári célpontok ellen, a gerillákat állítva be elkövetõként. Szóval elég összetett feladatnak ígérkezett az akció, ennek megfelelõen rengeteg idõt töltöttünk a tervezéssel, szervezéssel, a tevékenységek összehangolásával és a begyakorlásával. A terv szerint két irányból támadtuk meg a célpontot. Az északról támadó csoport feladata volt a raktár és a környezõ ellenséges állások megtisztítása, a híd északról történõ megközelítésének megakadályozása. Az én csoportom délrõl támadta meg a hidat, a tervek szerint az általam vezetett részleg átszáguldott a hídon, egyenesen az északi hídfõig, míg a csapat másik fele a déli hídfõnél megállva azt tisztította volna meg. A saját hagyományos erõk aztán délrõl vették volna fel velünk a csatlakozást, ami az akció végét jelentette. A terv nem volt túl egyszerû, de a begyakorlások során végrehajthatónak tûnt. A feladat megkezdése elõtt 24 órával egy felderítõcsoportot jutattunk ki a területre, akik megerõsítették elhatározásunkat. A problémát az okozta, hogy a felderítõcsoporttal az akció elõtt megszakadt az összeköttetés, így a közvetlen akció elõtti helyzetrõl nem volt információnk. Az utolsó adatok arról szóltak, hogy civilek is vannak a területen, ami nehezíti majd a célok azonosítását, és leküzdését, ráadásul növeli a civil áldozatok lehetõségének valószínûségét. Miután azonban más lehetõségünk nem volt, végre kellett hajtani a feladatokat. A száraz begyakorlások után, amiket reggel kilenckor kezdtünk, a délután során gépjármûves begyakorlások következtek. Sajnos nem volt minden tervezett és beígért gépjármû elérhetõ, ennek ellenére a gyakorlások végére kora estére úgy éreztük, sikerülni fog a feladatok végrehajtása. Már sötétedett, mikor kiderült, hogy nem lesz elegendõ a jármûvek száma, így indulás elõtt kellett csökkenteni a végrehajtók létszámát, és módosítani a tervet. A hidat teljes sötétben közelítettük meg. Az északi oldal a tervek szerint másodpercekkel elõttünk ke